Fallen Angel - Strify
Vannak emberek, akik egy életen át kergetik az álmaikat. Valami furcsa oknál fogva, ami az én őrületes tehetségem én élem az álmomat. Alig múltam el 20 éves és már ezrek előtt énekeltem. Mondhatják rám, hogy egoista barom vagyok. Az ilyen irigykedő beszólások engem nem hatnak meg.
- Strify! – kopogtak az ajtómon.
- Mondtam, hogy ne zavarjatok! – kiáltottam vissza, de úgy látszik, az illető nem törődik a magánszférámmal.
- Yu kérdezi, hogy hozzon-e neked is kaját?
- Ma nem eszek itthon. – vettem fel egy inget, de nem tetszett így egy másikért nyúltam.
- Megint azzal a csajjal leszel? – telepedett le az ágyamra Kiro.
- És ha igen?
- Nem értem mit eszel rajta. – ingatta a fejét.
- Az-az én dolgom. – vettem fel a kabátom.
- Megint citromba haraptál? – követett az előszobába.
- Most mi bajod van? – förmedtem rá. – Attól, hogy együtt élünk, nem kell minden mozdulatomról tudnod.
- Jól van bocsi. – szontyolodott el.
- Itt meg mi folyik? – lépett ki a fürdőből Yu, egy szál törölközőben.
- Semmi. – léptem az ajtóhoz majd már ott sem voltam.
Soha nem értettem, hogy az emberek miért ilyen kíváncsiak. Oké, Yu meg Kiro is a barátom, meg bandatagok, de nem kéne minden lépésemet úgy követniük, mint egy nyomozókutya.
A garázshoz érve, beszálltam az én gyönyörű, fekete sportkocsimba majd elhajtottam egy, a város szélén lévő kávézóba.
Emlékszem arra az estére mikor először jártam ott. Éppen egy új dalon dolgoztam, de valahogy nem akart kikerekedni. Nem akartam világrengető érzelmekről írni vagy hasonló, de akkor sem akart összeállni. Végső gondolatom arra vezérelt, hogy autóba üljek és kocsikázzak egyet. Persze a vége az lett, hogy egy gőzölgő pohár kávé felett kötöttem ki, egy számomra anonim kávézóban. Szerencsémre rajtam kívül csak 2 pincér és egy vendég volt ott. Iszogattam, gondolkodtam, de a tekintetem valami furcsa oknál fogva mindig a pincérnőn kötött ki. Bár normális esetben nem vettem volna észre. Viszont akkor valami megfogott benne.
Nem volt rajta semmi különleges vagy feltűnő. Barna haja lófarokba volt kötve, egy fehér, büggyös ujjú blúzt és farmert viselt. Nem lehetett több 17 évesnél.
- Kisasszony! – szóltam mikor elfogyott a kávém.
- Parancsol uram? – jött oda és kedvesen mosolygott.
- Fizetni szeretnék. – bólintotta majd visszament a pulthoz. ár pillanattal később egy kis bőrkötéses tartót hozott vissza majd ismét elment. Fizettem majd visszamentem az autóhoz és vártam.
Nagyjából fél óra telhetett el mikor a lány megkopogtatta az autóm ablakát.
- Szállj be! – húztam le az ablakot. A lány nem kérdezett semmit csak beszállt és rám nézett. - Andreas Hudec. – nyújtottam kezet. – De szólíts csak Strifynek.
- Bianca Neumann. – ráztunk kezet.
- Szép neved van. – mosolyogtam.
- Izé… köszi. – látszott rajta, hogy igazán zavarban van. Aztán pár csöndes másodperc után megszólalt. – Miért hívtál ide? Meg akarsz dönteni? – zöld szemeiben kétségeket véltem felfedezni, de ott voltak még a gyermeki ábrándok is.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Akkor?
- Megfogtál.
- Mi? – döbbent meg.
- Jól hallottad. Beszélni akartam veled. Megtudni ki vagy. – kerestem a tekintetét, de ő csak nézett kifelé.
- Tudod Strify, szeretem a zenéteket, de nem vagyok őrült rajongó. Egyszerűen kellemes.
- Ezt örömmel hallom.
Akkor kezdődött el minden. Órákig beszélgettünk majd elvittem az utcájukhoz. Egyikőnk se akarta, hogy bármiknek is feltűnjön. Nem, csak azért mert híres vagyok, de egy találkozás után senkit sem szoktak sportkocsival furikázni. Na, jó Biancát leszámítva.
Pontban 9-kor parkoltam le a kávézónál. Bia már a parkolóban állt. Fehér szoknyát, és kék kockás inget viselt. Nagyon aranyos volt. Mikor leparkoltam, mosolyogva odasétált majd beszállt.
- Szia! – köszöntem egy szájra puszival.
- Szia. – aranyos lány volt, de nem zúgtam belé.
- Indulhatunk?
- Persze. – bólintott és becsatolta magát.
Az út alatt nem beszélgettünk csak hallgattuk a rádiót. Ez minden péntek este így ment. Elmentem érte majd egy hotelben kötöttünk ki. Kivettünk egy szobát és beszélgettünk. Azon az estén is így volt.
A recepciónál kértünk egy szobát és felmentünk.
- Strify. – Bianca hangja gondterhes volt.
- Mi az? – ültem le vele szemben és megfogtam a kezét.
- Az anyám megint akadékoskodik. – sóhajtott.
- Nyugi! – simítottam ki egy tincset az arcából.
- Nem tudom, meddig bírom ezt még… - kezdte fixírozni a falat.
- Ránk gondolsz?
- Valahogy úgy.
- Gondoltam. – engedtem el a kezét és kisétáltam az erkélyre. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
A város olyan volt akár egy szentjánosbogár horda. Imádtam ezt a látványt. Valahogy megnyugtatott, és arra most igazán szükségem volt.
- Strify… - hallottam meg Bianca kissé szomorú hangját majd apró lépteinek zaját. – Sajnálom. – fonta a karomra a kezeit.
- Sajnos ez most nem használ.
- Tudom.
Néma percek következtek. – Nem akarom őt elveszíteni. Nem akarok egyedül lenni. Akkor mindig csak Ő jár a fejemben. – ezek a gondolatok cikáztak bennem.
- Nem lehetne valahogy meggyőzni az anyádat, hogy békén hagyjon?
- Nem tudom. – rázta a fejét. – Talán ha a jövő hónapban betöltöm a 18-at.
- Az jó lenne. – szembefordultam vele és homlokon csókoltam.
- Szeretlek! – bújt hozzám.
- Köszönöm! – öleltem át.
Bianca már megszokta, hogy nem mondtam: szeretem. Úgy gondolta csak nehezen mutatom ki az érzéseimet.
- Te remegsz. – szólaltam meg nem sokkal később.
- Kicsit hűvös van. – és milyen igaza volt. Az ősz már nagyon a nyakunkon volt.
- Menjünk, be mielőtt megfázol. – indultam volna, befelé de ő nem mozdult.
- De hát te szereted nézni az éjszakai város fényeit. – mosolygott.
- Igen, de nem akarom, hogy megfázz.
- De maradjunk még!
Tudtam, hogy Biancára nem lehet észérvekkel hatni ezért tettlegességhez folyamodtam. Mellé lépve felemeltem az állát és megpusziltam a száját. Majd lassan haladva apró csókocskákkal borítottam be az arcát és a nyakát.
- Strify… - a hangjából éreztem, hogy kíván engem.
- Mondjad nyugodtan. – épp csak egy pillanatra hagytam abba a nyaka kényeztetését.
- Strify… - a hangja már alig volt hallható.
- Hallgatlak, Bia. – mosolyogtam és kigomboltam a felső 3 gombot a blúzán. Így némileg hozzáférhettem a dekoltázsához, amit szintén puszikkal halmoztam el.
Az embert valahogy mindig a legrosszabb pillanatokban zavarja meg a hülye mobiltelefonja. Az enyémen akkor Yu neve szerepelt.
- Dolgom van. – vettem fel nem épp kedves hangon miközben betereltem Biancát én pedig kint maradtam telefonálni.
- Igen, hallottam, hogy megint a kiscsajjal vagy.
- A kiscsajnak van neve is. Bianca. És már nem olyan kicsi. – néha olyan volt, mint az apám.
- Neked megint mi bajod haver? – ezt valahogy mindig is irigyeltem Yu-ban. A legdurvább pillanatokban is megőrizte a hidegvérét.
- Ez a haver duma nagyon nem jön be. Amúgy meg csak annyi, hogy igazán leszállhatnátok már arról, hogy mit csinálok.
- Én leszállnék, ha a bunkóságod nem befolyásolná az én életemet is.
- Mi van? – Yu rohadt hidegvérű volt, akár egy hüllő, de össze-vissza beszélt.
- Nem vagy te annyira hülye Strify. Tudod, hogy… - mikor benéztem az ablakon csak annyit láttam, hogy Bianca sietősen gombolja a blúzát.
- Bocs, most mennem kell. – azzal leraktam és berohantam. – Mi az?
- A bátyám. – csak akkor hallottam meg a kívülről érkező hangos dörömbölést és kiabálást.
- Bianca! Azonnal gyere ki! Tudom, hogy bent vagy.
Vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót, ami mögött egy kétajtós szekrény állt. – Bianca majd jön. – mondtam nyugodtan. – De addig is megkérlek, hogy ne zavard a többi vendéget.
- Menj az útból! – förmedt rám. – Hazaviszem a húgomat, ott ahol az ilyen perverzek, mint te nem találják meg.
- Perverz a fejed! – vágtam vissza. – 20 éves vagyok, Bianca pedig 17. Ez hol az anyádba perverzség?
A srác majd megszakadt, úgy tartotta vissza a röhögést, de aztán ismét ordibálni kezdett. – Bianca csak most lesz 14. Honnan vetted, hogy 18 lesz?
Ekkor érkezett meg az említett, akire mindketten döbbenten meredtünk.
- Én csak azt akartam, hogy végre valaki észrevegyen! – fakadt ki.
- Ha most lesz 14, akkor mégis, hogy engedhetitek egy olyan helyen dolgozni, mint a kávézó?
- Mert az a szüleimé. – a hangja még bátortalanabb s csendesebb volt.
- Irány az autó. – parancsolt rá a hústorony, mire Bia fürge léptekkel hagyta el a szobát és csak egy: égy veled-et dobott oda nekem.
- Ha jót akarsz magadnak, ne keresd többé! – azzal az izomagyú is távozott.
Miután a testvérpár távozott én is elhagytam a szobát. Beültem az autómba és hazamentem, mivel semmi értelmét nem láttam annak, hogy bárhova is menjek.
Mikor leparkoltam észrevettem, hogy a házban, egy szobában sem ég a villany. Mikor aztán az órámra pillantottam a kép még mindig nem állt össze. Fél 10 volt.
Első ötletként az ugrott be, hogy a fiúk biztos bulizni mentek. Aztán ezt az ötletet gyorsan elvetettem mivel másnap koncert volt. Az ötletezésnek gyorsan véget vetettem mivel nem igazán zavart, hogy mit csináltak, ha közben engem békén hagytak.
Az ajtón belépve hangokra lettem figyelmes. Óvatosan bezártam és lassú, halk léptekkel indultam el a hang iránya felé ami Yu szobájából szűrődött ki. Az ajtaja kissé nyitva volt és az utcai lámpa fénye is beszűrődött így ki tudtam figyelni mi történik.
Két alak. Az egyik ugyebár Yu a másik pedig… Kiro.
- Yu. – akkor már biztos voltam, hogy Kiro a másik. – Mi van ha Strify hazajön.
- Ugyan már. – Yu hangjában némi nemű felsőbbrendűséget fedeztem fel. – Biztos azzal a kiscsajjal van. Nyugi, Carsten! – némi érzékiséget próbált a hangjába erőltetni, amitől nekem majdnem felfordult a gyomrom.
- Ne hívj így! – rivallt rá Kiro, akár egy szende szűz kiscsaj.
- Miért? – megcsókolta a nyakát, ha jól láttam.
- Mert én, se szólítalak a keresztneveden Hannes.
- Ez övön aluli volt. – mondta Yu majd egy puffanás. Ha jól hallottam egy öv koppant a padlón.
- Yu ez… - de a hangja elcsuklott.
- Jó lesz… - na, én akkor olyan gyorsan sliccoltam be a szobámba, hogy utol nem értek volna.
Kavarogtak a gondolataim és kissé a gyomrom is. – Na, oké, ez kibaszottul szar szitu! Az még oké, hogy a koncerteken smárolnak, de ez? A rohadt ég! – azon az estén még vagy 2-szer elsoroltam az összes felmenőjüket.
***
Egész este alig tudtam lehunyni a szememet így másnap olyan voltak akár zombi. Bár a 3. kávé után, egészen észhez tértem.
- Jól vagy Strify? – jött oda Shin.
- Ja. – bólintottam.
- Pedig nagyon nem úgy nézel ki. – rakta a kezét a homlokomhoz majd a másikat az övéhez. – De ahogy érzem, nincs lázad.
- Köszönöm a diagnózist Dr. Gothow.
- Majom! – mosolygott majd elment öltözni.
Erőt vettem a fáradságomon és az álmosságomon, majd én is átöltöztem, megcsináltam a hajam és a sminkem. Majd irány a színpad és kezdődhet a koncert!
Aznap este volt bennem egy kis furcsa érzés. Kissé olyan volt, mint a lámpaláz. Bár akkor úgy gondoltam, hogy csak fáradt vagyok.
A számok gyors egymásutánban követték egymást majd elérkezett az utolsó dal. A Deerep and deeper. Valahogy aznap este ironikusnak gondoltam.
Nagyjából úgy a dal háromnegyedénél járhattunk mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve Kirohoz léptem és megcsókoltam. Vagyis csak félig meddig sikerült csóknak, mert folytatnom kellett az éneklést. Bár utána gyorsan reagált és tovább gitározott, mégis volt egy kis szünet a játékában ahogy Yunak is.
Mindenki életében vannak olyan dolgok, amik mikor megtörténnek jelentéktelenül hatnak ránk, majd később mikor visszagondolunk, rájuk kiderül: egy dominósorozatot indítottak el bennünk, ami azzá tett minket, akik most vagyunk. Nekem az a nap volt az első dominó.
